+ Igazuk van?

- Abszolút - felelte némileg meglepő módon a bizonyára a sok vokálozás miatt rekedtes hangú billentyűs, akiből szerencsére egyáltalán nem kellett kipréselni a szavakat, mert igencsak mesélős kedvében volt a kellemesen csendes szentendrei kávézó teraszán, ahová leültünk beszélgetni. - Most már a sokadik lemezen játszom, és nagyjából egyforma mennyiségű dalban vagyok érdekelve, ami azt jelenti, hogy a számok általában kevesebb, mint felében, vagy felében működöm közre. Immár a kilencedik éve tart ez így, azaz a zenekarnak most már kevesebb olyan lemeze van, amin nem játszom, mint ahányon játszom, tehát hogyha a kákán is akarnék csomót keresni, akkor azt mondhatnám: a Kispál-hangzás felét lehet tőlem félteni, a másik felét meg nem. Ha azt nevezzük Kispál-hangzásnak, ami az első négy lemezen hallatszik, akkor azt a hangzást lehet tőlem félteni.

+ Vagyis a gitárosabb hangzást?

- Igen, bár a képet valamelyest árnyalja az a dolog, hogy ezt nem én erőltetem, többek között azért nem, mert világéletemben utáltam a billentyűcentrikus zenekarokat, valószínűleg ezért is kötöttem ki a Kispál és a Borzban. Bármilyen együttesben játszottam ezelőtt, azok is mind rendkívül markánsan gitárcentrikus, és gyakran szövegcentrikus formációk voltak. Már gyerekként is sokat cseszegettek a háztömbbeli srácok, hogy ha én jól tudok zongorázni, meg járok külföldre a kórussal, tehát a komolyzenei karrierem kezd kialakulni, akkor miért nem hallgatok jazzes, billentyűcentrikus bandákat, és mondtak nekem akkoriban ismeretlennek tűnő neveket, mint mondjuk Chick Corea. Akiről amúgy azt hittem, egy vicc, amivel engem meg akarnak etetni, hogy valakit egy országról neveznek el: ez nyilván beugratós kérdés, és ha azt válaszolom, ismerem Chick Coreát, akkor azt mondják, hogy háhá, nincs is olyan, ezért én mondtam is mindig, hogy nincs is olyan, hogy Chick Corea, és számomra azóta sincs egyébként. Minden ilyen igazi halhatatlan billentyűstoposzt utáltam egy jó darabig, mondjuk olyan nyolcvanegyig körülbelül. Akkor még csak tizenhárom éves voltam, de bennem volt egy jól kialakult viszolygás az ilyen tudálékos, komolyzenei idézeteket használó, látványos izék iránt, például nem hallgattam Emerson Lake and Palmert, nem hallgattam Chick Coreát, szóval nem hallgattam semmi efféle cuccot. Akkor még nem tudtam, hogy ezeket utálom, csak úgy gondoltam, hogy ezek engem nem érdekelnek. Ami akkoriban érdekelt, az mondjuk az AC/DC volt, bár kis fertőzés jeleit mutattam a Pink Floyd hallgatásával, ott azért voltak bizonyos túlkapások, de aztán nagyon gyorsan kivégezte ezt a dolgot a Rolling Stonesnak, a B52-nek, meg egy csomó ilyen igazán hülye zenekarnak a megismerése.

+ Te tudsz gitározni?

- Nem, egy hangot se, sajnos.

+ És szeretnél még megtanulni?

- Hmmm... Hát... Nem. Komolyan nem. Jó érzés lehet, klassz lenne, de rájöttem, hogy szét tudom verni magam a billentyű mellett is, és rájöttem, hogy gitárcentrikus zenekarokban is van annyi hely a billentyűnek, hogy ott tudok lenni.



KÉTSÉGBEESVE KERESTÉK ÁKOST



+ És erre ki jött rá előbb, Kispálék, vagy te? Hogyan kezdődött az együttműködés?

- Ők hívtak engem. Ami minden bizonnyal egy elég kétségbeesett ötlet volt a részükről rövid távon, ellenben hosszú távon valószínűleg egy mélyben érlelődő szándéka is lehetett a Lovasinak, vagy a Lovasinak és a Kispálnak együtt, de ezt nehéz eldöntenem. Amikor én a zenekar közelébe kerültem, az egyik akkori együttesem a három közül éppen lemezeladási problémákkal küzdött, és a kiadó azt tanácsolta neki, hogy menjen el egy jól menő csapat elé előzenekarnak. És az a bizonyos együttes, a Korom és angyalszív csinált egy turnét a Kispál és a Borz előzenekaraként.

+ Hányban is járunk? Kilencvenötben?

- Igen. Akkor egyébként én ismertem már valamennyire a Kispál és a Borzot, de nem mélységében - inkább úgy mondanám, hogy félreismertem addig, mint oly sokan mások. Éppen ezért tökéletesen jól tudok reagálni máig is azokra a kocsmai beszélgetésekre, vagy különböző fórumokon olvasható beírásokra, mert tökéletesen emlékszem arra az érzésre, hogy miért nem volt sikk nekem szeretni a Kispál és a Borzot, miért nem érdekelt egyáltalán. Nagyon jól emlékszem erre a viszolygásra ettől az okoskodó, mókás, vagy rendkívül furcsa megszólalású, nehezen érthető szövegekkel operáló, számomra amolyan egyetemista okoskodásnak tűnő dologtól. És ezt minél jobban megtámogatják olyan véleményekkel, hogy ez baromi jó, és hogy az mennyire baromi jó, hogy én - mármint az illető - mennyire jól ismerem ezt, és hogy is mondjam... Ezek azok az évek, amikor a zenekart fölfedezik páran, a vágóél, az avantgarde-vonala egy egyetemnek vagy több egyetemnek, vagy akár egy egész országnak, és akkor ezek az emberek rejtegetik, meg nagy becsben melengetik a keblükön ezt a kígyót, ami a zenekar, miközben egyfajta elképzelt zárt közösségként titkolják, hogy ez van. Illetve persze nem titkolják, csak valójában nem szeretnék, ha sokan szeretnék. Abban a pillanatban, hogy megtörténik az áttörés, és ez a réteg kiszélesedik, ezek a bizonyos előbb említettek elkezdik fanyalogva mondogatni, hogy hát igen, régen ez másról szólt, régen ez a zenekar más volt. Adott esetben elkezdik a hangzást is kóstolgatni: hogy vajon mitől is lehetett más? Hát igen, nem volt még ez a... És akkor mondhatják, hogy nem volt még ez a későbbi dobos, nem volt még a billentyűs, satöbbi...

+ ...és akkor vissza is kanyarodtunk a beszélgetés legelejéhez, hogy az ilyen emberek féltik tőled a Kispál és a Borzot.

- Nem hiszem, hogy vannak ilyen emberek meg olyan emberek, hanem ilyen emberek is félthetik, ez is lehet egy ok. De lehet ennél egyszerűbb és őszintébb ok is, mégpedig hogy van, aki például nem szereti, ha egy együttesben van billentyűs - például én sem szeretem. Viszont akkor meg most megint visszakanyarodnék ahhoz, hogy hogyan is lett a Kispálban mégis: az történt, hogy a zenekar elég mély gödörben volt, a Bräutigam (Bräutigam Gábor, a Kispál és a Borz első dobosa - a szerk.) pedig, mint az első dobos éppen visszatérvén ugyan, de a gondjaival együtt térvén vissza elég gyenge pontja volt a turnénak. A fiúk sokat cseszegették, a cseszegetésektől meg ő azóta már másoktól is látott módon beparázott, még görcsösebb lett. És ez egy ilyen finom kis pozitív visszacsatolásként vezetett el oda, hogy a zenekarnak voltak ötletei tucatszám, miként a Lovasinak voltak szövegötletei szintén tucatszám, de ezek nem tudtak megvalósulni, ebben a környezetben nem tudtak a számokra rátalálni, magyarul a füzetben voltak a sorok, és nem a dalokban, vagy a lemezeken rajta. Ennek következtében történt meg akkoriban például, hogy a keverés fázisában ugrott az Ülön az egyik szöveg egy másik számra.

+ Melyik dal volt ez?

- Nem emlékszem, pedig el akartam hozni az összes CD-t, hogy ilyenkor tudjak példákat mondani, mert baromi nehéz visszaemlékezni tíz év után. A Lovasi talán emlékezni fog rá... Egyszerűen nem jött ki jól, nem volt idő, ott álltak a technikusok, nézegették az órát, és nem volt klassz a szám. Most is vagyunk egyébként gyakran így, csak ilyenkor van rá egy hetünk, addig próbálunk, a Lovi elővesz egy másik szöveget, megpróbálja átírni, van ideje, megkérdezi, hogy melyik a jobb változat, és akkor azt mondjuk, hogy „ez jobb, igen...” Vagy „nem ide kéne a hangsúlyt tenni, ez így bénán hangzik...” De ott erre egyrészt nem volt idő, másrészt korábban nem egészen ilyen volt a munkamenet, és ez, mármint a zenekar felkészületlensége együtt járt közben a súdió felkészületlenségével is, mert ott, ahol rögzítésre került a lemez, ez volt az első komolyabb felvétel, ami hallatszik is a dolgon. Szóval ebben a láncban elég sok gyenge láncszem volt, és ez is közrejátszhatott abban, hogy a fiúk elérkezettnek látták a helyzetet arra, hogy én belepróbálkozzak egy-két számba. Egyébként néhány dalban volt billentyű vagy vendéghangszer a korábbi lemezeken is, tehát tulajdonképpen nem volt ez igazándiból akkora újdonság, mint amennyire ezt sokan gondolhatják. Lehetett ez egy eszköz is arra, hogy egy kicsit feldobja a lemezt, vagy új energiákat adjon neki, de azt hiszem inkább, hogy másról volt szó: miként már korábban is említettem, a zenekarnak volt egy, ha még nem is kiforrott, de már legalábbis folyékony halmazállapotú terve arra nézve, hogy négy lemez után nem ártana némi hangzásbeli újdonsággal is előrukkolni, illetőleg nem ártana új lehetőségeket föltérképezni, amikkel a számokba újabb hangulatokat lehet becsempészni. Erre tulajdonképpen elég sokoldalú és értelmes választás egy billentyűsvendég alkalmi szerepeltetése. Ezzel párhuzamosan pedig dolgozott az együttes kilencvenöt őszén-telén az első akusztikus koncertjén, amire a Fővárosi Nagycirkuszban került sor annak az évnek a decemberében, ha jól emlékszem. Na ott viszont lényegesen több szám szándékolt áthangszereléssel került megmunkálásra.



A CIRKUSZBAN KEZDŐDÖTT A HEJE-HUJA



+ A csendes ülések kezdete?

- Igen. Az volt a kifejezett cél, hogy nézzük meg, ezek a dalok működnek-e egészen más kezdéssel, középrésszel, véggel, egészen más hangulatokkal, egy hangsúlyozottan gitáros részt teljesen áttéve akusztikus gitárra, zongorára, vagy éppen Hammond-orgonára. Tehát ott és akkor mód nyílt arra, hogy egy csomó mindenbe bele lehessen próbálni a billentyűt, és azt kell, hogy mondjam: itt egész komoly heje-hujázások voltak, ami engem is meglepett... :) Addigra egyébként Kispál-rajongó lettem, tehát elég volt az őszi turné arra, hogy minden fanyalgásomat elsöpörje, körülbelül a harmadik koncerttől kezdve ott álltam a színpad valamelyik résében, takarásból nézegetve a csávókat elkerekedett szemmel, és ráztam a fejemet. Nagyon sokminden megvolt a zenekarban abból, amitől most jó!

+ Még a hibákkal együtt is?

- Persze! Nem olyan nagy gond az, hogy máig sem vagyunk az a precíz zenekar, például a mostani dobosválasztásunk is mutatja, hogy nem akarunk mi még akár igazán letisztult dolgokat sem játszani feltétlenül, hanem szeretjük, hogyha van a dolgainkban némi elvarratlanság. Gyakran ezt kosznak hívjuk, és szeretjük.

+ És ez tetszett meg a kilencvenötös turné harmadik koncertje után?

- Nem. A borzalmas energia tetszett, illetve a Kispál azóta is teljesen egyedi megoldásai voltak, amik lenyűgöztek, plusz az a rettenetes erő, ami akkor is működött, minden bénázás és minden hiba ellenére iszonyatos elánnal jött lefelé, sőt a színpad minden résén tódult kifelé. Az első két koncertet még a bárpultból meg az öltözőből hallgattam, a harmadiktól kezdve viszont végig ott álltam hátul.

+ Tehát akkor kölcsönös volt a szándék, hogy ti így, együtt folytassátok?

- Ők nem tudták még akkor, hogy kit vagy mit akarnának. A turné végére az általános, tréfás ellenszenv, ami engem övezett akkoriban, sok froclizáson és viccelődésen keresztül egy jó kis turnébarátságig vagy mondhatni tesóságig fejlődött, ami után az lett a végeredmény, hogy én voltam az egyetlen billentyűs, akit ismertek és legalábbis nem utáltak nagyon. Úgyhogy pontosan úgy válaszottak akkor a csendes ülős koncertre és az Ül lemezfelvételére billentyűst, mint ahogy később mondjuk dobost: egy jelentkezőből. Egyetlen lehetséges ember közül választották ki a végső megoldást. :)



AZ ÜLRE KICSIT LEÜLT A ZENEKAR



+ Szóval így kezdődött. De az, hogy ez a bizonyos koncert lement és az Ül felvétetett, még korántsem feltétlenül garantálta azt, hogy ebből hosszútávú közös munka, valamint zenekari tagság kerekedik ki, nem?

- Nem, sőt az Ülnek a megvalósításáról már a lemez felvétele után röviddel nyilvánvalóvá vált, hogy nem üti meg a Kispál és a Borz által felállított mércét. Dacára annak, hogy rengeteg számot játszunk róla, ami azt mutatja, hogy a nyersanyag, amit a lemezre vittek a fiúk, jó, vagy legalábbis van olyan jó, mint a többié, de a megvalósításra ismert és azóta sem ismert millió probléma nyomta rá a bélyegét. Azaz ezzel sajnos meg kell tanulnunk együtt élni, hogy csináltunk egy lemezt, amely sokkal szarabb, mint amilyen lehetett volna.

+ Akkor hogyhogy mégiscsak folytatódott az együttműködés?

- Szerintem az első akusztikus koncert miatt. Akkor még nem volt ennek olyan neve, hogy csendes ülés, sőt unpluggednak sem lehett hívni, mert használt a zenekar akkor is elektromos gitárt és ha szigorúan vesszük, a Hammond-orgona sem lenne ungplugged hangszer - éppen, hogy teljesen plugged. De nem is volt ez szándék, sokkal nagyobb volt a tétje annak, hogy a számokat igazán merészen, az addigi megszólalásuktól elvonatkoztatva is meg lehetett hallgatni mint tábortűzi zenélést, mint egyszerű, végigjátszott dalokat, és kiderült, hogy mennyire jól működnek így is.

+ És aztán elkezdtek hívogatni koncertekre a Kispál-zenekar prominens személyiségei?

- Igen. Ezek után, illetve gyakorlatilag ennek a nagycirkuszos akusztikus koncertnek a próbái közben vált egészen nyilvánvalóvá, hogy a Ricsi nem fog tudni bentmaradni az együttesben, jelesül elment a próbák helyett síelni, és hasonló mondvacsinált erőfölény-játszmákkal próbálta szerintem tudat alatt kikényszeríteni: a zenekar mondja ki azt, hogy ő ne legyen többet dobos a zenekarban. Ezt a zenekar meg is tette, sőt ha jól emlékszem, a szavazáson már kikérték a mi véleményünket is, tehát a Vittay Feriét - aki addig fénytechnikusként, majd az Ül című lemezen jobbhíján gitártechnikusként, az akusztikus nagykoncerten pedig vendéggitárosként és vokalistaként is bemutatkozott velem együtt - és az enyémet. Azt nem is tudom, hogy talán szavaztunk-e is...? Ha szavaztunk is, nyilván tartózkodtunk mind a ketten, mert azért ez elég durva volt: még a tagstátuszunkról szó sincs, csak a vendégzenészi státuszról, és máris arról mondjunk valamit, mi legyen a Ricsivel, ki legyen-e dobva, vagy sem... Gyakorlatilag ezt ők ketten, a Kispál meg a Lovasi lerendezték, és úgy döntöttek, hogy az együttes most egy elég komoly megmérettetés előtt áll, le kell vonni a konzekvenciáit mind ennek a lemezfelvételnek, mind pedig - ami talán, azt gondolom, még ennél is fontosabb volt - ennek a nagycirkuszos koncertnek, és lépni kell egyet előre. Meg kell lépni azt, hogy a zenekarnak legyen átjárása olyan műfajokba is, amiket eddig nem tudott megérinteni.



EGY ÉV, EGY FENÉK, NÉGY LÓ, 217 KONCERT



+ Ezen keresztül pedig megint képbe kerültél te.

- Igen, hát az nyilvánvalóvá vált, hogy nekem gyakran ott kéne lennem. És akkor megindult egy hosszas átmeneti időszak, amikor én hol az Európa Kiadóval, hol a Pál Utcai Fiúkkal, hol pedig a Kimnowakkal turnéztam, miközben komoly ugrásokkal próbáltam eljutni a kiemelt Kispál-koncertekre is. Az volt a terv, hogy először csak azokra a bulikra kellett odaérnem, vagy volt célszerű ráérnem, amelyeken a zenekar meg akarta mutatni, merre tart, aztán ez persze egyre gyakrabban alakult így - amíg azonban a régi számok tették ki a koncert gerincét, vagy akkoriban még kilencvenöt százalékát, addig nem volt egy húsbavágó kérdés. Ez meglepően jól is ment az első időkben, mert az Európa Kiadó már akkor is igencsak kampányszerűen dolgozott, abban az évben például, azt hiszem, mindössze egy hónapot, a Pál Utcai Fiúkban hasonló vendégstátuszban zenéltem, tehát le tudtak játszani koncerteket nélkülem is, és a Kimnowakban, ahol mindig ott voltam akkoriban, nem volt azért annyira nagyon-nagyon sok fellépés, hogy ez ellehetetlenítette volna, egyszerűen csak kicsit nyögvenyelőssé meg nehézzé tette ezt a négylakiságot. És aztán gyakorlatilag innentől fogva szép fokozatosan minden lemezen eggyel több szám volt, amiben játszottam, meg minden hónapban eggyel több koncert, amire oda kellett, hogy érjek, de amikor nem sikerült, egyre több lett a feszültség: hogy basszus, miért kell a Kispál és a Borznak attól függenie, hogy egy vendégzenésze éppen Csajágröcsögén játszik valamely kicsiny zenekarában, vagy sem. De ezeket a hangokat nagyon szépen lenyelték a fiúk, igazándiból a Pál Utcai Fiúknál borult ki a bili... Bár akkor már látszott, amikor négy zenekarral kétszáztizenhét koncertem volt egy év alatt, és mondjuk a Szigeten kilencszer játszottam hét különböző formációval, hogy ugyan ez gyönyörű életforma, hogy nagyon klassz év volt és senkinek sem kívánhatok ennél jobbat, részemről rendkívül önző perspektíva. Egy idő után egyértelmű volt, hogy ezt nehéz lesz így tovább csinálni.

+ Egy fenékkel több lovat megülni, hát még négyet...

- Én szokás szerint arra vártam, hogy majd valami felső hatalom eldönti helyettem, hogyan fog az életem tovább zajlani, és ez meg is történt olyaténképpen, hogy elkéstem a Pál Utcai Fiúk egyik koncertjéről. Amivel önmagában még nem lett volna baj, mert előfordult már ilyen máskor is, csak én megsértődtem azon, hogy nem vártak meg a kezdéssel - nem a zenekarra sértődtem meg egyébként, hanem a hely tulajdonosára, de ez egy hosszabb történet, és már szerintem elmeséltem máshol, máskor. A lényeg az, hogy úgy éreztem, az adott pillanatban a sarkamra kell állnom, és tulajdonképpen a Pál Utcai Fiúk-zenekar helyett sértődtem meg, hogy nem kezdhette el a koncertet akkor, amikor akarta, hanem másfél órával korábban volt kénytelen, úgy, hogy én még nem voltam a színpadon. Ezek után viszont nem is mentem föl, amire Lecsó (Leskovics Gábor, a Pál Utcai Fiúk énekes-gitárosa) azt mondta, nem érdeklik az érveim, mert azzal semmi gondja nincs, hogy elkéstem, de azzal van, hogy ott vagyok egy koncerten és nem megyek föl a színpadra, mivel ez számára annak a jele, hogy én nem akarok ebben az együttesben játszani. Megbeszéltük, hogy ha sokat huzakodunk ezen, akkor a végén nem leszek a zenekarban, de én sem akartam visszavenni a véleményemből, meg természetesen ő sem az övéből, úgyhogy ültünk ott és néztük egymást, nem voltunk igazándiból haragosak, bár én szokás szerint üvöltöztem... Aztán a végén kaptam egy ultimátumot, hogy ha azonnal kiszállok mindenhonnan, és a Pál Utcai Fiúkat tekintem főzenekaromnak, még visszavesznek, de azt válaszoltam, ilyen kegyelemkenyéren én nem akarok lenni, úgyhogy valószínűleg ezt nem vállalom.

+ Ezek után ti most hogyan tudtok együtt dolgozni a Lecsóval a Kispálban?

- Ó, nagyon jól. Remélem, nem állok egyedül azzal a véleményemmel, hogy nagyon-nagyon szeretem a Lecsót azóta is, ettől teljesen függetlenül vagy ezzel együtt is, mert ő pontosan azt csinálta, amit diktáltak neki az elvei, és tökéletesen megértem. Ez olyan dolog, hogy mind a ketten hangoztattuk a magunk véleményét, inkább neki volt igaza kettőnk közül, de nekem is volt azért egy-két meglátásom ezzel kapcsolatban, és ebben én nem találok semmi furcsát. Egy zenekarvezetőnek ez a kötelessége, ezt kell csinálnia... Olyannyira nem találok benne semmi furcsát, hogy amikor megbeszéltük, nem jövök többet Pál Utcai Fiúk-koncertre, már a következő héten a Lecsó lakásán voltam: feljátszottuk a sequencerrel az én szólamaiamat, hogy ha mennek játszani valahova, akkor a fontosabbak meglegyenek a kis gépnek az agyában, és azokat be tudják indítani a megfelelő pontokon. Úgyhogy ez soha nem jelentett problémát, sőt én azt hiszem, hogy mi a Lecsóval - remélem, ő is így érez velem kapcsolatban - nem is tudnánk összeveszni semmin, nekünk egyszerűen a nagy háborúban lövés érte azt az agyközpontunkat, ahol az összeveszés lakik. Egy homloklebeny-műtéttel kivették belőlünk ezt a horgot, tehát mi képtelenek vagyunk összeveszni. :)



AMIKOR MÁR MINDIG KELLETT JÖNNI



+ Akkor vissza a zenekarba való bekerüléshez, mint témához: maradt a kalapban össz-vissz egy együttes a mindenféle külső és belső körülmény, szerencse meg balszerencse által, ami ekkor már a Kispál és a Borz volt?

- Igen. Ez így alakult akkor. Mondták a fiúk, hogy most már kéne mindig jönni, és én mondtam, hogy jó. Megegyeztünk egy bizonyos vendégzenészi gázsiban, és ezt a fix fizetést kaptam minden egyes alkalommal, amíg állandó vendégstátuszban voltam innentől évekig.

+ Meddig?

- Nehéz a kérdés... Szerintem úgy kilencvenkilencre-kétezerre tehető, amióta teljes jogú tagja vagyok a zenekarnak.

+ Rólad is szavazott a törzsgárda?

- Nem, szerintem ez magától alakult ki. Gyakorlatilag együtt kezdtünk el igazán sűrűn játszani a Csülökkel (Tóth Zoltán, a Kispál és a Borz második dobosa), aki ha nem számoljuk a Nagycirkuszt, a Bräutigam utáni dobos volt, és aki mint állandó és pécsi résztvevő nyilvánvalóan azonnal tagstátuszba került. Olyannyira megörökölte a Bräutigam helyét, hogy még szerzői jogdíjat is kap a számok után, ami egy régi anarcho-szindikalista maradványa a zenekar ősi felállásának. Állítólag amúgy van ilyen még a Chumbawambában is, ahol azt mondják, még a roadok is ugyanannyi pénzt kapnak, mint a zenészek, bár ezt azért én szívesen megnézném leírva is.



JÖHET AZ ÖTLET, SŐT HOZZON MINÉL TÖBBET



+ Szép, hosszú történet volt, eljutottunk ide, a mostani felálláshoz. És ha már itt tartunk, az érdekelne, hogy szerinted ez a jelenlegi formáció mennyire enged téged szabadjára, mennyire enged belefolyni a számok elkészültébe? A te ötleteidet milyen szinten veszik figyelembe a többiek?

- A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy ha elkészül egy szám, akkor az leggyakrabban úgy készül el, hogy az első szakaszban valaki elkezd játszani valamit, amit otthonról hozott - ez ugye vagy a Lovi, vagy a Kispi. Akkor erre célszerűen minél hamarabb jön rá egy jó dob, vagy legalábbis valami ütemes csörömpölés, és máris megmutatja magát ez a kis rész, részecske, téma, riff, vagy nevezzük bárminek, hogy mennyire izgalmas. Ha izgalmas, akkor vagy ott, az első próbán kigurul rá egy válasz, amit egyszerűsített szemlélettel nevezhetünk versszaknak, illetve refrénnek, vagy ha nem, akkor egy korábbi témával próbálja meg az ember összeötvözni, valamelyiket olyan irányba mozgatva, hogy harmonizáljon a másikkal, vagy az ember gondolkodik rajta otthon. Mármint a szerzők közül valaki, aki általában, ahogy mondtam, vagy a Lovasi, vagy a Kispál. Az utóbbi időben gyakrabban a Lovasi, aki ezért cseszegeti is sokat a Kispált, hogy tessék otthon több ötletet fölhalmozni. „A dobos pesti, én nem tudok így ötleteket szülni, hogy nem dobol alám senki” - szokott erre hangzani a válasz, és ebben van is némi igazság, ez egy probléma, amivel meg kell tanulnunk együtt élni. Mindenesetre aki jelen van az első pillanattól - márpedig én is gyakran jelen vagyok -, annak behallatszanak az ötletei azonnal. „Nem, nem, nem, itt még ne hagyd abba, még legyen még egyszer ennyi,” „jó, oké, átment egyik rész a másikba, de nem jól ment át, oda kell még valami, oda kell egy akkordváltás, vagy valami ritmikai poén” - ilyenek szoktak ilyenkor elhangzani, és szinte bárki beleszól bárkinek a hangszerébe. Tehát ilyen tekintetben az én ötleteim is - ahogy bárki máséi is a zenekarból - nagyon hamar hangot kapnak, és mindenféle hatalmi rangsor nélkül kerülnek bele a kalapba, így mindenkinek ugyanannyi esélye van rá, hogy a számba belejavít, beleír, vagy elvesz belőle, átalakítja. Arra, hogy én hozok-e témát, és hogy az kap-e megfelelő figyelmet, azt kell mondanom, hogy igen, sőt cseszegetnek a fiúk most már engem is, hogy miért nem hozok több ötletet. Most például hosszú évek után, talán körülbelül harmadszor előálltam valami kis véletlenül kezembe került figurával, és arra azonnal egy szám lett rittyentve, vagyis úgy látom, hogy a srácok szívesen fogadnak mindent, ami távolról is jó, ugyanakkor viszont nem könnyű kielégíteni az elvárásaikat, mert nagyon bakafántosak, de nyilván ettől olyan a zenekar, amilyen. Tehát még nálam is kritikusabban kezelik ezeket a dolgokat - a billentyűt is! Bár ha nagyon őszinte akarok lenni, a saját hangszereikkel szemben is hasonlóan kritikusak, jelesül érdekes módon mind a ketten utálnak olyan megoldásokat használni, amiket már sokan használtak, vagy néha akár csak egyvalaki is használt. Mondjuk egy rockzenekarban ez elég érdekes hozzáállás, nem könnyíti meg a gyors számírást, de ha sikerül valami, akkor az általában minimum elég érdekes lesz. Vagy furcsa.

+ Azért is kérdeztem az előbb azt, amit, mert hallani új hangokat, illetve ötleteket régi számokban is, amik biztos, hogy tőled származnak, hiszen billentyűs megoldások, és többnyire egészen jól sültek el. Gondolok itt például a Hang és fénynek az újabb verziójára, a Tingli-tanglira, a Kicsit haddra, vagy akár az áthangszerelése után nagy sikert aratott, de újabban szinte teljesen elfelejtett Lekvárra.

- Ha a zongaracentrikusabb - tehát ahol a zongorát használjuk, mint egy kétkezes hangszert, nem pedig a szintetizátort, mint egy amolyan hangulati elemeket hozó furcsaságot - szerepeket nézzük, akkor ezek leggyakrabban a csendes ülős átiratok készülésekor kristályosodnak ki. Amik kilencvenöt decembere óta mennek, és amik közben néhány szám tényleg nagyon komoly gellert, vagyis nagyon érdekes, teljesen tempóját, néha akkordjait is megváltoztató köntöst kapott gyakran elég jó eredménnyel, és ezek után állandó igény lett, hogy évről évre forgassunk föl egy-két régi dalt. Tehát ez egy visszatérő terv, ha a zenekar új műsort csinál, amit elég gyakran csinál. Ez annyit jelent, hogy általában a műsor kétharmad részét kidobjuk, az éppen nem túl régóta játszott, de nagyon jól működő egyharmadát megtartjuk, és a felszabaduló helyre vagy régi számokat dolgozunk át, vagy előveszünk olyan nem annyira sok ideje elzenélt dalokat, amikkel kapcsolatban vélhetően kialakult valamiféle vákuum az emberekben, hogy ezeket újra hallani akarják. De az is előfordul, hogy olyan számokat próbálunk meg elővenni, amelyek annyira újak, hogy tényleg teljesen újak, vagy pedig annyiban újak, hogy száz éve nem tudta őket eljátszani a zenekar.

+ Ilyen volt a Lekvár is, ugye?

- Igen, vagy a Hang és fény, amit gyakorlatilag eredeti formájában játszottunk a legrövidebb ideig, fél éven belül kapott egy lényegesen zongoracentrikusabb alvázat, és azóta is azzal megy.

+ Nyilván mert sikeresebb lett ez a verzió.

- Alapvetően több erő van benne, és a külsőségek kevésbé feltűnőek. A kísérletezés okán egyébként előfordult, hogy a zenekar használt elektronikus zenei elemeket is, mint például a Mindent bele című számban, vagy mondjuk a Tesis a világban. Ez utóbbi azért is érdekes, mert az első verziója úgy készült, hogy volt egy elég erőteljes technoalapja, ami nem került rá a lemezre technikai megvalósításbeli problémák miatt. Ezek a gépek, amiket leggyakrabban használtunk, vagy akár csak picit használgattunk a felvételekkor, utána többnyire kifáztak a koncertműsorból, egyrészt azért, mert nem akartunk taktjelet alkalmazni, ami a dobost kötné meg zavarná nagyon, másrészt pedig mert azt akarjuk, hogy minden esetlegességével és bénaságával együtt egy koncert úgy szólaljon meg, ahogy mi el tudjuk játszani a dalainkat a nyolc vagy tíz kezünkkel. Úgyhogy az ilyen elektronikus dolgok általában átalakulnak, és vagy megpróbálom én kézzel eljátszani a szerepet, vagy teljesen kikerül az adott számból a gép, meg a sequencer, meg a sampler, meg a többi ilyesmi.

+ Melyek azok a hosszútávon is sikeressé vált dalok, amikbe az ilyen jellegű feldolgozásukkor zongora is került, és neked a legjobban tetszenek?

- Hát például a Volume. Az szinte kezdettől fogva így megy, nem is tudom, mikor készült, de már a tízéves jubileumi lemezen is ilyen volt, igaz, most ritkábban játsszuk, és bár elhangzik mostanában az ősverziója is, ez a szám még mindig működik. A Gyónás szintén ide sorolható, pedig a zenekarral azt sem játszottuk jópár évig, és a Tingli-tangli is népszerűbb volt sokáig ebben a zongorásabb formájában, noha most az is archaizálva kerül gyakran lejátszásra. A kérdésre konkrétan válaszolva a legjobban talán... Hát a fene se tudja. Tulajdonképpen még egy-két szám vár erre az egész komoly svédcsavaros megoldásra, csak még nem tudom, hogy mi lenne az. Nagyon jó lenne megcsinálni a két nagy öreg közül, a két kedvenc számom, a Zsákmányállat meg a Húsrágó, hídverő közül valamelyiket ilyen brutálisan lassú, és nagyon-nagyon kemény formában, mint amilyen mondjuk a Hang és fény is lett. Vagy akár olyanban, mint amilyen a Gyónás lett.

+ Nem félsz, hogy az ortodox rajongók majd megköveznek ezért? Nem veszélyes dolog két ilyen kultikus számhoz hozzányúlni?

- Nem, mert különben meg nem lesznek játszva. Én tudom, hogy most már gyakran véres verítékkel kell berángatnom őket a műsorba, mert ezek nekem múlhatatlan kedvenceim, de ezek a legrégebben játszott koncertszámok a műsorban most. És egyre nő az esélye, hogy meg fogják unni a többiek, és akkor még mindig jobb, hogyha egy fél évig másik verzióban mennek, mint hogyha nem mennek egyáltalán, bár ez sem biztos. De ha már ide kanyarodtunk, itt is megjegyzem azzal kapcsolatban, hogy elfogadják- és használják-e az ötleteimet: ha ezek az ötletek elég jók lennének és elég sokat hoznék belőlük, akkor olyannyira használnák őket, hogy kapnék is a fejemre azoktól, akik féltik a billentyűtől a Kispál és a Borz régi hangzását. Ugyanis tényleg nincs más szabály ebben a zenekarban, mint az, hogy ha valami jó, akkor arra elég gyakran, nagy százalékban rábólintunk, tehát észrevesszük most már. Még nem tudjuk mindig, hogyan kell jót csinálni, de egyre nagyobb százalékban tudjuk megkülönböztetni a jót a szartól.



BAJBAN A MAGYAR PROFITORIENTÁLT POP-ROCK KULTÚRA



+ Ez a korral jár?

- Hát... A tapasztalattal jár. De van azért előnye annak is, hogy az ember idősebb: az, hogy sokkal több jó dolgot hallott, mint fiatal korában.

+ Manapság nem feltétlenül...

- Dehogynem! Én nem hiszek abban, hogy az igényes zene - bár ettől a kifejezéstől undorodom és menekülök, tehát úgy fogalmaznék inkább, hogy az öntörvényű rockzene - kiszorulna. Most különösen nem kiszorul, hanem éppen beszorul. Az, hogy tömérdek mocskot látunk a kereskedelmi médiumokból áradni, most feltűnő dolognak látszik, de semmiképp sem újdonság: tökéletesen emlékszem a gyerekkoromra, ahol ugyanekkora lendülettel ócsároltam az akkori tinisztárokat, pontosabban a tiniknek szóló magyar sztárokat, mert akkoriban azért a tinisztár, mint kategória még nem létezett, a tiniknek is lógómellű, középkorú asszonyok énekeltek. Ugyanúgy fel voltam háborodva, hogy hogyan lehet ezt a mocskot tűrni, hogy ezeket be kéne szántani. A helyzet rosszabbnak tűnhet manapság, dehát aki a kereskedelmi médiumok alapján ítéli meg egy ország kultúrális helyzetét, az legalább akkorát téved, mint aki ezeket a kereskedelmi médiumokat rendszeresen hallgatja. Tény, hogy van népbutító hatásuk, de más dolgokkal együtt, tehát ez egy csomag, egy package, ami együtt hat: az oktatás folyamatos devalválódása a tömegkultúra szűretlen mocskával, valamint egy újkapitalista, kiforratlan, és ennek következtében borzasztóan anyagias szemléletű világ romboló hatásával. Ez a csomag így mindenestül valóban elég ijesztő, és abban biztosan van igazság, hogy szűkült az a réteg, amely szellemi táplálékot visz be a saját rendszerébe, de ez a réteg megvan, működik, és köszöni szépen, jól érzi magát.

+ És te ezek után mit tudsz tanácsolni azoknak, akik nem sznobságból mondanak nemet a zenetévékből és zenerádiókból áradó divatos irányzatokra, hanem valóban igényes, vagy ahogy te fogalmaztál, öntörvényű rockzenékre lennének kíváncsiak?

- A nyugati utánpótlás gyönyörűen jön, sorozatban bukkannak föl olyan zenekarok, hogy a tíz ujjamat megnyalom utánuk, tehát nem kell itt félni. Az egyetlen félnivalónk az, hogy ezeknek jóformán még az epigonjai sem tudnak megélni Magyarországon, nemhogy az ezek emlőin táplálkozó valódi, szerzői produkciók. Érdekes módon egyébként a profitorientált pop-rock kultúra jobban megszenvedi ezt a pénztelenséget és a lehetőségek hiányát, mint az igazán alternatív kultúra, mert abban az embereket nem érdekli - mint ahogy a Kispál és a Borzot sem érdekelte, vagy érdekelte volna - hogyha egy koncerten csak huszonöten voltak. Szóval az igazán szörnyűséges produkciók megmaradnak most is, mert nem zavarja őket a média közömbössége és a rajongótábor hiánya, inkább azokat éri itt nagy csapás, akik tényleg egyfajta pénz-, vagy legalábbis közönség- és médiaorintált műfajt csinálnak, mert ilyen zenét, tehát popzenét csinálni - itt most a valódi popzenére gondolok, mint mondjuk amilyet a Heaven Street Seven játszik - igényes és erre dedikált médiumok nélkül már igazán nehéz. Ugyanis ez arról szólna, hogy eljusson sok emberhez, mert ez szép akkordokból áll, nem disszonáns, hanem hallgatható dologról van szó, ami ha nem jut hallgatósághoz, akkor gyakorlatilag a lételemét veszíti el. Ezt egyébként annyira nem sajnálom, mert én sosem akartam ilyet csinálni, de azt lássuk be, hogy az egész infrastruktúrának ki kell alakulnia, tehát enélkül mindenki szenved: szenvednek a zenekarok, szenved a közönség, amely ha el is jut valahová, akkor ott kritikán aluli együtteseket hall, mert nincsen verseny, mert az épeszű embereknek az ötven százaléka abbahagyja a zenélést abból a célból, hogy megélhetést teremtsen magának vagy a családjának. Ennek következtében a színvonal gyengébb lesz, és ha gyengébb a színvonal, akkor kisebb a megtartó erő, és ha kisebb a megtartó erő, akkor nem érdemes rá infrastruktúrát alapozni, vagyis akárhonnan közelítjük a témát, mindenképpen saját farkába harapó kígyót látunk, amely akár szépen el is emésztheti a saját nyelvű rockzenét.



FURCSA ROCKBÓL OLVASZTÓTÉGELY



+ A Kispál és a Borz hogyan tud ezeken a problémákon felülemelkedni?

- A Kispál és a Borz szerencsés helyzetbe került, egyrészt, hogy nem... Na jó, először benyalok a zenekarnak, aztán beszélek az érem másik oldaláról is. Szóval ha hisztizik is a Kispál és a Borz, csak módjával, és nem törik össze azon, hogy nem játssza se magyar, se semmilyen televízió, hogy nem játssza kereskedelmi rádió. Amin egyébként nincs mit csodálkozni és nem is bánom, de nincsenek olyan rádiók sem, amelyek kisebb lokális vagy rétegigényeket kielégítve akár játszhatnának is ilyen zenekarokat, mint a Kispál és a Borz. Ez már nagyobb baj, ám ezzel együtt is elvan a zenakar, nem nyavalyog, nem igyekszik az aktuális trendeknek borzasztóan megfelelni, és igazándiból még azzal sem foglalkozik, hogy a saját ikonját fényezgesse. Tehát a saját képével sem foglalkozik, sőt nem csak, hogy szívesen, hanem gyakran arcul is köpi, vagy kifigurázza, vagy egyszerűen csak elfelejti azt, és föltesz a lemezeire olyan számokat, amik a múlatósaktól a technós elemekig a legkülönbözőbb kategóriákba sorolhatók.

+ És hol itt a fikázás? Vagy ez volt az? :)

- Hát az, hogy a Kispál és a Borz nyolcvanhétben megalakulván kilencvenegyre olyan népszerű lett, hogy évekig nem szorult rá semmiféle segítségre. Mostanra pedig nyugodtan állíthatom, hogy egyeduralkodóvá lépett elő ezen a színtéren, azaz azért egy zenekart eltart a még oly szűk réteg is. Egyszerűen arról van szó, hogy amíg a réteg ki nem tágul, vagy mi nem leszünk lényegesen szarabbak valamilyen okból kifolyólag, addig ránk hárul az a szerep, hogy meg kell próbálnunk - egyébként erre teljesen alkalmatlan együttesként - amolyan olvasztótégelye lenni az alternatív és a nem annyira alternatív, de öntörvényű szerzői zenekaroknak.

+ Tényleg, te mint tanult zenész, hogyan definiálnád a Kispál és a Borz műfaját?

- Furcsa rock... Ezt ma találtam ki.



AZ ÉN, SZERETLEK, TÉGED ÉS A KONCEPCIÓ



+ Nocsak, ma is hallgattál Kispál és a Borzot? Vagy az új lemez miatt inkább?

- Nem, ez most, a beszélgetés előtt jött nekem. Bár talán egy kicsit humorosabb és érdekesebb idézetek találhatók rajta más stílusokból, finomabb poénokat tartalmaz az új lemez, tehát ilyen szempontból egy picit úgy néz ki, hogy homogénebb. Nem is a számokat, inkább a hangszerelést tekintve azt látom, hogy van egyfajta érdekes koncepciója, ami nem túl erőszakos és egyáltalán nem látványos, de valamennyire végigkíséri a lemezt, és kevesebb igazi bakugrást tartalmaz.

+ Lightosabb szövegek...? :)

- Nem, egyáltalán nem, a szövegek azok egészen brutálisak. Inkább a hangszerelésében tűnik egy kicsit úgy, hogy mintha látszana valamiféle koncepció. De ezt nem tudom még megfogalmazni, majd fél év múlva sokkal tisztább lesz a kép, viszont úgy tűnik, valami alakulgat itt a háttérben, valami „murci” dolgozik ott, és még az is lehet, hogy valami Borzszerű lesz belőle. Bár ez egyáltalán nem biztos, sőt ha jobban belegondolok, azért van egészen komoly, övön aluli bakugrás ezen a lemezen is, tehát olyan szám, ami maximálisan lelóg minden Kispál-lemezről, sőt minden rocklemezről, de őszintén szólva minden egyes albumán volt ilyenje a zenekarnak. Akár a Fehéreket forgatok meg, vagy a Múlató, szóval bármelyik CD-n találni olyan dalt, amelyikről minden akkori kispálos ortodox azt mondhatta volna, vagy talán mondta is, hogy „na hát ezt nem vártam volna a fiúktól, nem értem, hogy miért kell ilyeneket csinálni.”

+ Most mozdultatok el bármilyen irányba a legutóbbi sorlemez óta? Várható valami olyasfajta változás, mint amilyen a Velőrózsák után, a Turisták Bárhol előtt történt?

- A Turisták deklaráltan a neobarokk éra végét volt hivatott jelezni, meg lépést az egyszerűbb, rockosabb, egyenesebb megoldások, és a kicsit lecsupaszítottabb hangszerelés felé. Ez a cél most is megvan, tehát hangzásában semmiképp sem tér vissza semelyik korábbi verzióhoz az Én, szeretlek, téged, de nem is veti el a Turisták a megszólalását, ami egyébként egy elég jól szóló lemez. Kicsit több a vokál most, úgy érzem, egy picit hatékonyabban hangszereltük ezt az albumot, mint a többit, valószínűleg részben annak köszönhetően, hogy saját magunk vettünk föl hangról hangra mindent. A saját mikrofonjainkkal, a saját berendezésünkkel, leggyakrabban a saját próbahelyünkön, de néha a balatoni nyaralónkban, vagy a Lovasiék szomszédjában álló üres házban, tehát gyakorlatilag amolyan házfoglalóként amerre jártunk, ahol két napnál hosszabb időt eltöltöttünk, ott azonnal elkezdtünk keresni egy üresen álló épületet.



STÚDIÓ NÉLKÜL IS MINŐSÉG



+ És ezt nem sínylette meg a lemez minősége?

- Nem, nagyon jó felszerelésünk van, és hát jó akusztikájú helyet azt találni kell, nem lehet egy pincében jó felvételeket összehozni. De ha találsz jó akusztikájú szobát, amelyikben mondjuk jó hangvisszaverő felületek vannak a falon... Szóval ha egy parkettás, lambériás szoba elég nagy, akkor hangzásában nem tér el olyan döbbenetes módon egy jól kialakított stúdió hangzásától, hogy ne lehetne ott jó felvételt csinálni.

+ És mit írtok majd a lemezre? Hogy felvettük: mindenhol? :)

- Reményeim szerint oda lesz írva, talán számonként is, hogy melyik hol készült. Ez borzasztó érdekes volt, úgyhogy jó lett volna, ha sikerül fotókkal és egy kis kis werkfilmmel bemutatnunk kicsit, hogy ez mennyire vadregényes és mennyire hatalmas poén. Elméletileg a CD-re akartuk elhelyezni ezeket a kis adalékokat a lemez készüléséről, de a terv software-problémák miatt meghiúsult.

+ Hány órát foglalkoztatok az új albummal az utóbbi időben naponta?

- Nem tudtunk túl sokat. Egyrészt nyolckor be kellett fejeznünk a zajongást, mert a szerződés szerint nem szabadott zavarni a szomszédokat, másrészt nem is lehet egy nap kilenc-tíz óránál több hasznos munkát elvégezni, mert az is megbolondul, aki csinálja, tehát aki zenél, meg az is, aki rögzíti. A végén nem is hallasz már, meg a kilencedik órában nem is tudod már eldönteni arról, amit csinálsz, hogy jó vagy nem jó. De gyakran még ilyenkor is dolgoztunk, és vettük föl, vettük föl, mondván, majd holnap eldöntjük, milyen, és akkor másnap bementünk, meghallgattuk reggel, hogy mit csináltunk előző nap, ami pedig nem volt jó, azt töröltük.



RUTINOS ZENÉSZBŐL ÚJONC HANGMÉRNÖK



+ Ki volt ennek a hangmérnöke?

- Hát... Én.

+ Nocsak...

- Dolgoztam már mint hangmérnök elég sokat, főleg az utóbbi egy vagy két évben, például az előző hét koncertlemezünket is én kevertem, és kevertem más zenekaroknak is. Meg azért nagyjából a nyolcvanas évek vége óta én mindig járogattam stúdióba, néha dolgoztam is ott, és szépen fejlődök... :)

+ A többiek is ezt mondják? :)

- Igen. Egyre kevesebb panaszt hallok a munkámra tőlük, márpedig nem fognak azért kímélni, mert én is zenekari tag vagyok, szívbaj nélkül odaadják másnak, ha jobbat csinál. Sőt én magam is ezt fogom mondani, ha valaki jobbra képes, mint én: hogy csinálja meg, és ki is fizetjük.



MI LEHET ÖT BETŰ, AMI A SZÍVHEZ SZÓL?



+ A nyári fesztiválokon hallott új számok közül mindegyik rajta lesz?

- Van egy kis kedvencünk, ami már szerintem koncerteken két-három különböző verzióban is elhangzott, mindig úgy kezdődött, hogy „a kutya is álmában elfut.” Ez tényleg mókás különben, gyerekkoromban én is figyeltem, ahogy a kutyák fekszenek a földön és futómozgást végeznek, sőt azt hiszem, még a Vukban is meg van említve Fekete István által. Tehát ezzel a szöveggel kezdődött már két-három különböző koncertverzió is, és most egy negyedik variáció hallható a lemezen.

+ Ezt én még nem hallottam, viszont a Vackolj belémet és az Egy fiú ágyábant már többször is...

- Azok is rajta vannak.

+ Akkor a finishez érkeztünk - ahogy Lovasi mondaná. Most jön az a bizonyos utolsó kérdés, és miután Kispálnak köszönhetően alaposan kivesézték a rajongók a hajadat, most nálad van a képzeletbeli labda. Te mit kérdezel és kitől?

- Azt tenném föl kérdésnek Lovasi Andrásnak vagy bárkinek, hogy mi az, ami öt betű és a szívhez szól. Mert bármilyen furcsa, én ezt még soha nem kérdeztem meg a Lovitól...



Névjegy

DIÓSSY D. ÁKOS

Született: 1968. március 12., Budapest

Magassága/testsúlya: 176 cm/68 kg

Családi állapota: nős, két gyermek édesapja (Panka 6 éves, Dorka 4 éves)

Végzettsége: zenész (Konzervatórium, Budapest)

Posztja: billentyűs (hangmérnök)



Top10

DIÓSSY TÍZ KEDVENC KISPÁLSZÁMA

1. Zsákmányállat

2. Előre, illéri

3. Dal teázáshoz

4. Disznók tánca

5. Vér és bél

6. Egyedül járok

7. Ha ez a vég

8. A következő buszon

9. Jövőből jövő lövő

10. Menjél messzebb