|
2003-04-14 22:06:02
|
Az új album nagyon jó lett !!! Ajánlom mindenkinek, aki egy kis súlyos zenére vágyik. Királyok voltatok Lovi, üdv Kispinek ! |
|
der himmel über berlin
2003-04-14 21:10:17
|
titeket is a nagykriszta kiállításon kapott el a sznobrendőrség? utoljára a szigeten voltam színházi előadáson, igaz ott háromszor is láttam ugyanazt a remekművet. azon kevés estékre, amikor épp lenne időm, inkább olasz focit nézek a sport1-en. ezen nincs mit szépíteni, engem jobban érdekel delpiero, mint garassdezső. még csak nem is frusztrál, nem érzem magam kevesebbnek tőle. könyv utoljára jókai anna ne féljetek, kiállítás a franciaintézetben, volt ilyen francia napok, filméjszaka, svédasztal, kávé, reggeli, filmek. jupi, másolgatót én már megszoktam, nem is zavar különösebben, csak nem értem. nagy az isten állatkertje. mellesleg az jutott eszembe erről az inri kiállításról, hogy már 3szor megcsinálták, ráadásul volt jobb köztük is, csak olyan sikk ezt nézegetni. igaz, inkább ezt, mint delpierot. |
|
peinlich
2003-04-14 20:54:16
|
vancsó zoltán színes fotok ápr18-máj17 hajós galéria |
|
jupiter
2003-04-14 19:50:32
|
Kedves Másoló! nagyon sokat gondolkodtam, de csak egyetlen nem túl intelligens mondat jutott rólad eszembe. ne haragudj(mert télleg nem túl multikultúrális),de ha már ilyen jól kigondoltam, szeretném kifejezésre juttatni(tiszta szívemből tőlem neked) BAZD MEG! a találj magadnak már végre valami más szórakozás-kezdetű szöveget nem fűzöm ide, mert tudom, hogy felesleges. miért nem a saját véleményedet írod ide? vagy olyan neked nincs?...kár. bonyek! ezek szerint elmásztunk egymás mellett az ernst-ben? te is a niki de saint phalle-on voltál? csók b |
|
jupiter
2003-04-14 17:45:31
|
azon az emlékezetes estén. na ja. 2hetente megvan nekem a színház, a heti egyet is bevállalnám, de nincs annyi osztálypénz, pedig direkt ezért vállaltam el a szedést.. :) kiállítás. a world press érdekel, meg fotós is, de multkor is csak sokkolódtam.(vagy ez most csak a magyar? mindegy, akkor is biztos tele van vérrel, verítékkel.) úgy éreztem magam mint egy híradó nézése közben. pedig régen nem csak ilyen képek voltak. viszont most voltam az ernst mjuzéumba és isteni kiállítás van. vagy pölö itt van nem messze tőlünk a meo, az i.n.r.i. se volt rossz, de ide is 1000huf a beugró, és még egy nyamvadt plakátot se adtak. pedig szépen kértem. vagy el vaygok tévedve, ésgy normális? bár ha azt nézzük, hogy egy mutimozi is ennyi.. |
|
kék kanalas kislány
2003-04-14 17:44:07
|
a nincs rá időm szar kifogás, amit nagyon akar az ember, arra tudna időt szakítani. magamagam utoljára köbö egy hónapja voltam színházban. a "nagyvizitet" néztem meg anyummal, és barátnémmal. ápr 22-én megyünk a stílusgyakorlatokra, amit már baromira várok. igazi csemegének ígérkezik! aki ismeri raymond Q. eme művét, tudja, miről beszélek:-) meg az is klassz volt, mikor a stúdió k- ban voltunk(picinyke, kedves pinceszínház) drága másik barátnékkal. a Bohóc bibliát néztük meg, és irtó jó volt. első sorban ültünk, törökülés kispárnák. a galamb felém szálló tolla ma is emlék a dobozban:-) kiállítás... hm. múlthét kedd és szerda. tudom, hogy infantilis dolog, de 2x ugyanaz: ernst múzeum, Niki de Saint Phalle. állati jó volt az is. sajnos ezekre a dolgokra nincsenek elég kifejező szavak...:( (különbeápr. 27-ig még megtekinthető:Nagymező utca 8., diák jegy:220 huf, szóval nem egy nagy érvágás, és százszorosát is megéri. egyetlen negatív tényező:gonosz, gyanakvó teremőr bácsi.) könyv. hmm. magam a könyvtár híve vagyok. ha nagyon megteccik valami, akkor megvetetem.mert az ember birtokolni vágyik. aktuális kedvencem: szerb antal, csáth géza, örkény és még mindig Márquez. örök kedvencek:kundera, márai és még sokan mások. a könyvekkel az a gond, hogy elég drágák. csók |
|
másoló
2003-04-14 17:42:59
|
utoljára veled voltam színházban kedves loop_1,de egyébként hetente-2hetente elmennék szívesen,ha volna időm rá. kiállításon nemtom mikor voltam,de vmi jó kis fotókiállítást szívesen megnéznék.úgyis itt a szünet,kulturálódjunk!:) |
|
loop_1
2003-04-14 17:39:38
|
mennyit jártok ti színházba? csak úgy kiváncsiság képp.(<-neked himmel.) úgy érzem magam mint aki nagyon művelt meg kultúrált, de nemtom, hogy az átlagtól tényleg eltérek, vagy ez szint. jó, ti nem vagytok átlag, de akkor is. vagy hányszor mentek kiállításokra, miket néztek meg, mért vesztek meg egy könyvet, úúúúgy érdekelne! no harcra fel! |
|
nyihahaoriginal
2003-04-14 17:39:14
|
ennek nincs már érteleme,el van baszva az egész vendégkönyv,kurvára unom |
|
hibus
2003-04-14 17:03:08
|
igaz,ami igaz.nem is magára a színházra nincs időm,csak annyi mindent akarok egyszerre,hogy ez már nem mindig fér be.de persze igyekszik az ember,úgyhogy a havi egy színház azért általában megvan.ha nem,hát kipótolom valami művészfilmmel. megint kitört a birtoklási vágy a másolóból?próbálom pszichológiai szemmel nézni ennek lelki hátterét,de nem ismerek életkörülményeket,ezért nem szólok hozzá.. |
|
boszi
2003-04-14 16:46:56
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
jupiter
2003-04-14 16:46:21
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
kék kanalas kislány
2003-04-14 16:46:10
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
loop_1
2003-04-14 16:45:50
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
másoló
2003-04-14 16:45:37
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
nyihaha
2003-04-14 16:45:16
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
bonyek
2003-04-14 16:32:10
|
azon az emlékezetes estén. na ja. 2hetente megvan nekem a színház, a heti egyet is bevállalnám, de nincs annyi osztálypénz, pedig direkt ezért vállaltam el a szedést.. :) kiállítás. a world press érdekel, meg fotós is, de multkor is csak sokkolódtam.(vagy ez most csak a magyar? mindegy, akkor is biztos tele van vérrel, verítékkel.) úgy éreztem magam mint egy híradó nézése közben. pedig régen nem csak ilyen képek voltak. viszont most voltam az ernst mjuzéumba és isteni kiállítás van. vagy pölö itt van nem messze tőlünk a meo, az i.n.r.i. se volt rossz, de ide is 1000huf a beugró, és még egy nyamvadt plakátot se adtak. pedig szépen kértem. vagy el vaygok tévedve, ésgy normális? bár ha azt nézzük, hogy egy mutimozi is ennyi.. |
|
jupiter
2003-04-14 16:29:48
|
a nincs rá időm szar kifogás, kedves hibusbaby4 amit nagyon akar az ember, arra tudna időt szakítani. magamagam utoljára köbö egy hónapja voltam színházban. a "nagyvizitet" néztem meg anyummal, és barátnémmal. ápr 22-én megyünk a stílusgyakorlatokra, amit már baromira várok. igazi csemegének ígérkezik! aki ismeri raymond Q. eme művét, tudja, miről beszélek:-) meg az is klassz volt, mikor a stúdió k- ban voltunk(picinyke, kedves pinceszínház) drága másik barátnékkal. a Bohóc bibliát néztük meg, és irtó jó volt. első sorban ültünk, törökülés kispárnák. a galamb felém szálló tolla ma is emlék a dobozban:-) kiállítás... hm. múlthét kedd és szerda. tudom, hogy infantilis dolog, de 2x ugyanaz: ernst múzeum, Niki de Saint Phalle. állati jó volt az is. sajnos ezekre a dolgokra nincsenek elég kifejező szavak...:( (különbeápr. 27-ig még megtekinthető:Nagymező utca 8., diák jegy:220 huf, szóval nem egy nagy érvágás, és százszorosát is megéri. egyetlen negatív tényező:gonosz, gyanakvó teremőr bácsi.) könyv. hmm. magam a könyvtár híve vagyok. ha nagyon megteccik valami, akkor megvetetem.mert az ember birtokolni vágyik. aktuális kedvencem: szerb antal, csáth géza, örkény és még mindig Márquez. örök kedvencek:kundera, márai és még sokan mások. a könyvekkel az a gond, hogy elég drágák. veled kedves másolgató meg az, hogy elég hülye vagy. csók b |
|
hibus
2003-04-14 16:09:16
|
utoljára veled voltam színházban kedves Maris,de egyébként hetente-2hetente elmennék szívesen,ha volna időm rá. kiállításon nemtom mikor voltam,de vmi jó kis fotókiállítást szívesen megnéznék.úgyis itt a szünet,kulturálódjunk!:) |
|
bonyek
2003-04-14 15:54:31
|
mennyit jártok ti színházba? csak úgy kiváncsiság képp.(<-neked himmel.) úgy érzem magam mint aki nagyon művelt meg kultúrált, de nemtom, hogy az átlagtól tényleg eltérek, vagy ez szint. jó, ti nem vagytok átlag, de akkor is. vagy hányszor mentek kiállításokra, miket néztek meg, mért vesztek meg egy könyvet, úúúúgy érdekelne! no harcra fel! |