|
kék kanalas kislány
2003-04-14 13:42:24
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
loop_1
2003-04-14 13:41:42
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
másoló
2003-04-14 13:41:03
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
nyihaha
2003-04-14 13:40:28
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
der himmel über berlin
2003-04-14 13:37:17
|
talán. grécsi lászló. |
|
bonyek
2003-04-14 13:16:58
|
at. hazánkat. nem? |
|
der himmel über berlin
2003-04-14 12:57:36
|
vakar, a remek emberismerő. pártsemleges önkéntes szavazatszámláló voltam, így segítve kicsiny hazánk. |
|
?
2003-04-14 11:22:39
|
? |
|
kék kanalas kislány
2003-04-14 10:51:19
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
Anti kispali
2003-04-14 09:52:17
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
bonyek
2003-04-14 09:52:00
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
boszi
2003-04-14 09:51:22
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
der himmel über berlin
2003-04-14 09:50:49
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
hibus
2003-04-14 09:50:17
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
jupiter
2003-04-14 09:48:12
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
loop_1
2003-04-14 09:45:30
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
másoló
2003-04-14 09:36:32
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
nyihaha
2003-04-14 08:55:26
|
Hejhóka! Még nincs holnap (újabb tipikus ginás extrabölcs megállapítás), de itt vagyok és írok, tulajdonképpen nem is tudom miért, csak úgy jól esik bele a nagyvilágba és rájöttem, hogy ez valójában nem más, mint meglehetősen intenzív önsajnáltatás, de nem érdekel. Az imént belenéztem a tükörbe és ez is az a cselekvés, amit úgy igazán sosem szerettem csinálni, de az utóbbi időben elborzaszt a látvány, mert így estefelé a szemem vörös, duzzadt, karikás és pokolian ég. Különös… életemnek ezen időszaka előtt (ami melleslegesen jó lenne már, ha minél hamarabb végetérne és tudom, hogy ez igen nagyban rajtam múlik, de ha ennyi halott dolog van körülöttem, akkor iszonyú nehéz és persze próbálom magam kirángatni abból a fortyogó és kavargó léből, amire „valaki” tudott egy tökéletes szót: kátránytenger) több mint egy évig egyáltalán nem sírtam és most meg… de ezek csak amolyan külsőséges dolgok, jelentéktelenek. Csak mégis furcsa. Eszembe jut, amiről ugyan csak pár szót beszéltem jupival, de mégis roppant elevenen él bennem: ez a vágyódás, visszavágyódás dolog. Miért van az, hogy az ember a szép dolgokhoz olyan borzasztó könnyen hozzászokik? Ragaszkodik, kapaszkodik beléjük, még akkor is, amikor az utolsó arannyal átszőtt reményfonál is szétszakad, vagy mert valaki elvágja, gondolván, hogy így jobb lesz…, és mégis az egész napom csak különböző semminemű reális alapon nem nyugvó képzetekből áll és sodródom valamiféle árral, de nem tudom, jó irányba visz-e. Szánalmasnak érzem magam, hogy tudom, mit kéne tennem, de nem teszem meg és úgy igazán nem is tudnám megindokolni, a miértjét, csak belül hevesen ellenkezem és ez az örök feszültség és ellentét is csak engem rombol tovább és gurít egyre lejjebb… De belémmar, harap, karmol egy gondolat. Eddig esténként ültem a szobámban, jéghideg ujjaim egy forró teáscsészét szorongattak görcsösen és üveges tekintettel meredtem a semmibe. Valójában nagyon távol jártam a szobámtól, amit régen annyira szerettem és életemnek néhány leggyönyörűbb óráját is eltöltöttem ott, most mégis szenvedésem színhelyévé lett, mert én balhímnemiszerv elvonulok és magamba zárkózom, ahelyett, hogy végre megtalálnám a módját, hogy kitörjek és lezárjam ezt az egészet, ami olyan régóta emészt. Ültem és „régi” emlékek bújtak elő, amik valójában mind-mind apró csodái voltak életemnek, de most mégis egy-egy újabb rúgás volt belém, egy-egy lépés a szakadék felé és felrémlett, hogy „valaki” számomra már nem létezik… soha többé… de ez úgymond természetes folyamat, emberek jönnek-mennek életünkben, bármennyire nehéz az adott pillanatban felfogni és elfogadni ezt az egészet; sokkal könnyebb elhagyni magunkat és vergődni a porban, rúgásokat érezni a bordáink között, amiket tulajdonképpen mi váltunk ki, csak ezt akkor nem ismerjük fel. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de tévedtem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mazochista vagyok-é vagy csak egy egyszerű bolond… mindenesetre az önkínzáshoz nagyon jól értek és gratulálhatok magamnak, hogy de jó, most már tudhatod, hogy „valaki” nem csak számodra nem létezik, hanem pár év és senkinek sem és csomó a torkomban, könnyek szöknek a szemembe és remegek, ami pedig belül van az leírhatatlan. Persze-persze eddig is sejtettem, de amíg ő nem mondta ki, addig sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy mégsem. Próbáltam kiírni magamból a kínt, hátha jobb lesz, hiszen eddig mindig segített. Írtam egy szánalmas, irodalmi oldalról nézve teljesen értéktelen víziót, de akkor már félig kívül volt rajtam és egy lépés volt az elengedéshez, a lezáráshoz, ahhoz, hogy azt mondhassam, volt csupán. Most azonban szorongatom a tollat, előttem füzetlapok, de nem jönnek a szavak. Senki sem segít, mert aki akar segíteni, azt valamiért elhárítom, pedig tudom, hogy igazuk van és a hála kellemes érzése fut végig rajtam, ha arra gondolok, hogy tudom, hogy vannak akik itt állnak mellettem, a baj csak az, hogy önmagukban kevesek ahhoz, hogy kirángassanak ebből a szarból én meg nem tudom… tényleg nem tudom miért, de nem megy, csak vergődöm, talán mert azt könnyebb, talán mert gyenge vagyok, vagy fogalmam sincs, csak úgy „van” minden, létezik, de fáj és éget és mar és emészt és tudom, hogy lehetne másképp, mégsem teszek ellene semmit. Vagyis próbálom, de nem valami hatékony… Mi lesz Vele??? … és velem?… azt már nem kérdezem, hogy „velünk?”, mert felesleges. Reggel úgy ébredtem fel, hogy bassza meg, még élek, pedig mennyivel jobb lenne aludni, szépen csöndesen. Csak Richard Bach, aki egy író volt és én eléggé felnézek rá, egyszer azt írta az „Illúziók”-ban, hogy: „Íme egy próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz még nem”… Azt hiszem abba hagyom ezt az egészet, semmi értelme nincs. Banális közhely, de azt mondják az idő minden sebet begyógyít és én már csak abban bízhatok, hogy még azelőtt begyógyul, mielőtt elfertőződne. … |
|
hibus
2003-04-13 15:33:02
|
ha jól sejtem,itt megint férfi van a dologban. ha nagyon messziről nézem,akárki szép lehet. nem érdemel meg ennyi szenvedést senki. nah majd írok,úgyis itt szenvedek,mert kb 70-80 oldalt kéne benyalnom töriből és fingom sincs még az egészről.de azért majd lesz vhogy. kkk,ha sokat mondod,hogy szarul vagy,nem jössz ki sehogyse.arra próbálok visszaemlékezni,én hogy csináltam..szurkolást kérnék holnap 10 től 11ig! |
|
jupiter
2003-04-13 10:48:36
|
hát.télleg kibaszott szép az a lány. főleg, hogy nem láccik belőle semmi sem. egy ilyen képen lehet, hogy én is szép vagyok. meg a timi is. el van torzítva, vazzeg! te hogy a csába látod, hogy szép? képzelődik, képzelődik, képzelődik... csók b |